Fiatal koromban nem is voltak még internetes oldalak. Legalábbis az én világomban még nem. Nem vagyok nagypapa, aki a régi szép időkről regél a gyerekeinek. Annyi idős viszont vagyok, hogy az első egyetemei dolgozataimat még kézzel írtam és adtam le, gólyaként pedig még talán az utolsók között tanulhattam meg, hogyan találom meg a könyvtári nyilvántartás fiókjaiban, a sok ezernyi karton közül azt a könyvet, amit keresek.
Hogy is volt ez annak idején?
Amikor erre az időszakra, a kilencvenes évek közepére emlékszem vissza, akkor ezt nem nosztalgiából teszem. Egyszerűen csak arról van szó, hogy azóta szinte minden meglehetősen felgyorsult és olykor óhatatlanul bevillan a kérdés, hogy hogyan intézték az egyszerű, mindennapi dolgokat az internet és a mobiltelefon előtt. Első egyetemi éveim során gyakran látogattam a bécsi Városházán a nagykönyvtárat. De honnan tudtam, mikor van nyitva? Őszintén szólva: erre már nem is emlékszem. Azt tudom, hogy a bécsi nagykönyvtárban ülve lapozgattam egy túlméretes atlaszt a Duna szabályozásának történetéről, de hogy a nyitvatartásnak hogyan jártam utána, arról fogalmam sincs.
Egy dologra emlékszem: a nyitvatartási időket annak idején felírtam a jegyzetfüzetembe vagy a naptáramba, hogy máskor is kéznél legyen. Arra is emlékszem, hogy mindig volt nálam jegyzetfüzet és írószer. És volt egy könyv is, egy hűséges társ és jó barát az első egyetemi éveim során, amibe kapaszkodhattam, ami mögé elbújhattam és amibe beleüthettem azt orromat, amikor csak akartam. Annak idején a metrón olyakor különcnek éreztem magam a könyvemmel, ma viszont tudom, hogy egyáltalán nem vagyok egyedül azzal, hogy menet közben szívesen bámulok valami kézben foghatót.
Tintafoltok és az első elektronikus játékom
De annak idején mivel is írtam? Indítok egy keresést az emlékezetemben és egy ezüstszínű, nehéz, de mégis kézre álló töltőtoll bukkan elő bordó bőrtokkal. És még csak nem is ez volt az egyetlen találat: bevillant lelki szemeim előtt az első általános iskolás töltőtollam, meg hogy mennyire büszke voltam rá, no meg a két végén kupakos tintatörlőre: a piros kupakos végével töröltem a tintát, a kék kupakossal meg írni lehetett. Meg a tintafoltok az apró kezemen, no meg a tolltartó. Az első szerelmes levelem. A délutáni napközi. A fociedzés. Az otthonról hozott szendvicsek. A Knight Rider. Az első zsebszámológépem. Az első saját elektronikus játékom a húsvéti nyuszitól: nem a legkisebb, zsebbe való kvarcjáték, aminek nagyon örültem volna, de nem is a szétnyitható „kétfedelű” kvarcjáték, amivel madarat lehetett volna fogatni velem a repeső boldogságtól – szó sincs róla, hanem rögtön az igazi nagy cucc a két zöld fogantyúval, amit rögtön megirigyelt az összes testvérem. A zenélő képernyővel, amin a teknősök szaladgáltak az útvesztőben!
A tábla az ajtón
Az agyi tartós táram új keresés indítása nélkül is jelentette, hogy a Városházán működő nagykönyvtár hivatalos neve még Bécsi Városi és Tartományi Könyvtár volt, amikor először ott jártam.
A nyitvatartáshoz vezető gondolatmenethez elkelt pár kapaszkodó: bizonyára olyan napszakban járhattam ott, amikor vélhetően nyitva is volt, például egy hétköznap délelőtt. A Városházán biztos az információs pultnál érdeklődtem, hol a könyvtér, majd a szerteágazó folyosókon pedig a táblákat követhettem. A Városháza már akkor is ugyanolyan óriási volt, mint ma is a két nagy, egymástól távol eső épületszárnnyal, a számtalan különféle belső udvarral és a tapasztalatlan első bálozóknak, mint annak idején nekem is a lépcsőházak, felvonók, ajtók és folyosók zavarba ejtő sokaságával. Végül csak szembe találhattam magam a Városi és Tartományi Könyvtár bejáratával és a nyitva tartási időket jelző táblával. Rögtön ezután a töltőtollon és a jegyzettömbön lehetett a sor, nehogy a későbbi látogatások során cserben hagyjon az emlékezetem. És már meg is voltunk.
Egy új érzékszerv
Erről jut eszembe: fel is hívhattam volna a nagykönyvtárat: telefon még lett volna, de rendkívül kellemetlenül éreztem volna magam egy ilyen kérdéssel. Ráadásul a nyitvatartás annak idején nem is lehetett olyan fontos, hiszen sokkal több időm volt, mint manapság. És van még egy szempont: a nyitvatartást azért nézem meg mostanában olyan sokszor, mert az okostelefonnal úgyis gyorsan utána tudok járni. Fura érzés, ha nem kapcsolom be a GPS navigációt egy olyan útvonalon, ahol már százszor jártam. Az okostelefon annyira szorosan hozzám tartozik, mintha egy új érzékszervem lenne.
Mostanában éjjel-nappal bújom a bécsi nagykönyvtárat. Munkakezdés előtt elmerülök az okostelefonon Johann Nestroy vagy Franz Schubert kézirataiban, vacsora közben Stefan Weber anarchista hajlamú bécsi rockzenészt hallgatom az életéről mesélni. Délután barokk térképen követem a villamos útvonalát, elalvás előtt pedig idegenvezetéssel nézem a kiállításokat, pódiumbeszélgetésekbe vagy könyvbemutatókba hallgatok bele.
A chipes unokák
Somolyogva várom eljövendő unokáim hitetlenkedő arckifejezését, amikor arról mesélek, hogy gyerekkoromban fekete-fehér volt a tévé, fiatalkoromban pedig még nem volt internet és mobiltelefon sem. Szinte hallom a zakatolást az agytekervényeikben, amikor beleképzelik magukat ilyen elképzelhetetlen viszonyokba. Régebben viszont én se tudtam volna elképzelni mindazt, ami mostanság teljesen mindennapos, abba pedig végképp nem tudok még belegondolni sem, hogy merre tart a világ, amíg élek.
Nekifutok még egyszer: meglehetősen biztos vagyok abban, hogy a bécsi nagykönyvtár élemedett koromban is még mindig a Városháza első emeletén lesz, sőt a nyitva tartásban sem lesz egetverő változás. Talán már virtuális valóságot bejátszó szemüveggel, mozgásérzékelőkkel borított testtel bóklászom a könyvtár egyik ma még csak nem is létező archívumában. Vagy pedig már olyan implantátumaim lesznek, hogy virtuális világokban röpködhetek. Azt valószínűleg már nem fogom megérni, hogy egy számítógép szövegbe és három dimenziós mozgóképbe önti a gondolataimat, de abban már nem vagyok biztos, hogy az unokáim sem.
Az viszont biztos, hogy a jövőben is lesznek gondolataink, érzéseink, álmaink és emlékeink. Az is biztos, hogy az emberek találkozni fognak egymással és hogy megőrizzük a nyomainkat, bármilyen formában vagy platformon történjen is ez.
Érdekes linkek a történethez
