Kart karba öltve áll a két nő az óriáskerék alatt és várja, hogy forgásba lendüljön a világhírű vasszerkezet.
"Egy nagyon csendes látványosság" – mondja az egyik, szőke hajú nő fekete pólóingben és pipacsvörös nadrágban. "Olyan, mint te” – mondta lélegzetvételnyi idő után a napszemüveges-szalmakalapos barátnőjének, majd megragadja kezét.
A barátnője megrázza magát. "Utálom, ha azt mondod, hogy ilyen meg olyan vagyok. Ez folyton így megy, mióta Berlinből elindultunk" – mondta, és eltolja magától a barátnőjét.
"Ez nem igaz" – mondta a feketepóló és rácsodálkozik, hogy mekkora bosszúságot okozott a szeretetteljesnek szánt megjegyzésével. Szalmakalap elfordul és a Práter belseje felé veszi az irányt. "Most mutatok neked valamit, ami olyan, mint te vagy!"
"Persze, szívesen" – mondja feketepóló, majd utána ered. "Várj csak, ne szaladj ennyire!"
Szalmakalap megáll és kinyújtja a mutatóujját. "Nézd csak: a hajócsúszda."
"És?" Feketepóló megragadja Szalmakalap kezét és vágyakozva nézi a csúszdát.
"Csak szeretnéd" – mondja Szalmakalap, majd kirántja a kezét és elszalad, kalapját a fejébe nyomva.
"Ez csúnya volt!" – kiabál Feketepóló. Szalmakalap meg sem áll, meg se fordul, egyre kisebb lesz a távolban, végül pedig eltűnik szem elől.
Néhány lépés egyedül
"Kedvesen szólok neki, ő pedig felkapja a vizet. Ehhez aztán most egyáltalán nincs kedvem."
Feketepóló a hajócsúszdát övező korlátnak támaszkodik és néz ki a fejéből. Láncon, nagy csörömpöléssel húzzák fel a meredek lejtőn a csónaknak szánt műanyag fatörzseket. A meredek vályúban egy kutyás férfi robog lefelé, a csobbanás pedig hatalmas vízfüggönyt fröcsköl át a peremen. Vállára támaszkodva egy öregember kapaszkodik a lábára és élvezi az arcára fröccsenő vízpermetet. Feketepóló szó szerint érzi, amit ő. "Maradj ülve, apa, maradj ülve" – mondja a férfi. Az öreg nem hallgat rá, a kutya felugat, a fiú pedig leteremti a kutyát.
Feketepóló megy tovább, keresve Szalmakalapot, de sehol sem találja. Zene tompa lüktetése tölti be a levegőt közel s távol a vidámpark minden sarkában. Egy óriási hintában négy fiatalember és lány pörög-forog magasan a levegőben, sikítva, ahogy a torkukon kifér. "Nézd csak, az ott mindjárt elhányja magát" – mondja egy nő, Feketepóló pedig továbblép, nehogy egyszer csak beterítsék.
Gorilla, ördög, kerekesszék, gyermek
Rögtön szemben áll rezzenéstelenül egy hatalmas gorilla gépszerkezet egy magas kerítés mögött. Egy gyermek felnéz rá és a bámészkodástól majdhogynem hanyatt esik. Egy koponya emelget fel és le egy vörös és egy zöld ördögöt. A szellemvasútból tompa kiáltást hallani, felnevet egy szörny, egy kocsiban ülő nő pedig eltűnik egy vattapókhálóval leragasztott lengőajtón át.
Néhány lépéssel arrébb a dodzsem jegyeladója fél kézzel egy jókora kebabot eszik, másikkal pedig egy üres kocsit tol a pálya szélére. Egy igazi virtuóz. Egy fiatal, fogyatékkal élő fiú mindig ugyanúgy tartja a kormányt, újra és újra ugyanabban a körben haladva, rezzenéstelenül, talán némiképp feszülten is. A mellette ülő férfi belenyúl a kormányba, amikor attól fél, hogy a korlátnak mennének- Milyen lehet kerekesszékben közlekedni a bécsi Práterben? Feketepóló ezt először meglehetősen szomorúnak gondolja, de aztán eszébe jut, hogy ki is lehetne emelni a kerekesszékből, hogy a hajócsúszdába emeljék.
Csak nem Szalmakalap lenne az ott, aki megfeszíti az íjat, majd elrepíti a nyilat?
Rikító sikolyok szaggatják a levegőt. Néhány suhanc tér vissza izgatottan a hajócsúszdáról a rájuk váró társukhoz. Egymás szavába vágva harsognak, majd sietve nekivágnak az újabb kalandnak – a mellettük álló kisfiú pedig tágra nyílt, komoly szemekkel néz utánuk.
Viszontlátás
Szalmakalap ott fekszik a padon, orrán a napszemüveggel, egy nagyra nőtt fa árnyékában.
"Jó napot, szépasszony." Feketepóló lezakkan a padra Szalmakalap mellé. "Ez milyen csodás volt. Micsoda mozgás, mennyi vidám, izgatott ember és mennyi gyerek. Be sem tudok telni a látvánnyal."
Szalmakalap megdörzsöli a szemét a napszemüveg alatt, majd ásít egyet. "Ki tudja mitől, de elfáradtam. Átmegyünk a Dunához? Csak nincs messze. Szép nap ez a mai, még fürödhetünk."
"Nézd csak! Ott lovagolnak a gyerekek. Gyere, nézzük meg közelebbről." Feketepóló felhúzza a szabadkozó, de végül mégis engedő Szalmakalapot. Barátnője nyakába akaszkodik, hogy könnyebben léphessen. "A lábam aztán végképp elfáradt, alig tudok menni, vízbe kell mennem, most rögtön, be a vízbe." Feketepóló nevet, még szorosabban fogja Szalmakalapot és cipeli szorosan magával. "Mindjárt megvagyunk, mindjárt megvagyunk, rögtön odaérünk."
Gyerekek a lovin
A ponyvával fedett sátorban álló gyerekek várnak arra, hogy sorra kerüljenek. Több kisebb-nagyobb lovat pányváztak a kerítéshez, ők pedig legelnek mindent, amihez csak elér a foguk.
Egy kisfiú felmászik egy padra, hogy felkapaszkodhasson a lovak fejéhez. "Simogasd csak meg a lovat" – mondja az egyik fiatalember, aki a gyerekeket szokta a lóra emelni és a nyeregbe kötni. "De vigyázz, csak a tenyered tartsd oda nekik." A kisfiú kinyújtja a kezét a lónak, majd rögtön vissza is riad, amikor a ló közelít szuszogó orrcimpáival. A kisfiú azért rögtön újra odatartja a kezét, és most sikerül a ló orrnyergét is megsimogatni, mire széles mosoly terül el az arcán.
A pályáról egy komoly tekintetű kislány jön vissza, aki anyja kérdésére, hogy tetszett-e, lassú, de mégis határozott bólintással válaszol. A két lovászlegény egymással tréfálkozik. miközben felkészítik a következő gyereket a lovaglókörre. A jegypénztárban az üveg mögött a főnök számolja a bankjegyeket.
A lovasokat figyelmesen követő Feketepóló érzi, hogy Szalmakalap vállára hajtja a fejét és gyengéden átkarolja őt. Alig békélt meg, már érzi is, hogy Szalmakalap remeg és fejét a vállának nyomja, mintha sírna közben.
"Mi baj?" – kérdezi Feketepóló, Szalmakalap hátát simogatva. "Mi a gond?"
"Ezek a gyerekek" – suttogja Szalmakalap, "ezek a gyerekek olyan boldognak tűnnek. És … én pedig örülök, hogy vagy nekem… hogy itt vagy és hogy veled vagyok itt." Feketepóló lassan simogatja Szalmakalap hátát és nézi, ahogy egy kisfiú nagy büszkén visszatér a kilovaglásból. "Örülök nagyon" – suttogja Feketepóló.
A láthatatlan kulcs
két nő kéz a kézben sétálnak a keresztül a bécsi Práteren; követik az útvonaltervezőt a Práter csillagához, hogy néhány perces metrózás után a Duna-sziget verőfénye fogadja őket. A peron ablakán át lepillantanak az elnyújtott, csillogó vízfelszín szalagjára, ami a távolban párába és zöldbe tűnik. Jobb kéz felől felfedezik a fából ácsolt tágas teraszokat, ahol az emberek élvezik a nyári estét, ahol csevegnek, játszanak és kikapcsolódnak. A vízen hajók jártak, a parton pedig hattyúk keresik a táplálékot.
"Te egy…" – kezdi Feketepóló, somolyogva összezárva az ajkát egy láthatatlan kulccsal.
"Neked ma én vagyok még az óriáskerék is, egy mint ahogy mondtad nagyon csendes látványosság." Szalmakalap a metró ablakocskáján beszél a Nap felé. "Egy látványosság vagyok, ez így is van, de csak ritkán vagyok csendes, vagy talán nem? Ezért szívesen pörgök, mindig mozgásban vagyok, ez pontosan így is van. De ezek puszta szavak és pillanatok, a szavak pedig elszállnak és a pillanatok elszállnak és ami marad, az valami más. Ami marad, az az emlékezet, a csend. Ez ugyan faramuci, de már csak így van. Ezért tehát szívesen fogadom a bókot." Szalmakalap mosolyogva néz Feketepólóra. "Erre mit szólsz? Meglepődtél?"
"Én" – vág neki Feketepóló, hogy helyre tegye, hogy a megjegyzését azért annyira nem is kell szó szerint venni, hanem sokkal inkább csak kedveskedni akart Szalmakalapnak, de aztán mosolyogva lenyeli a megjegyzést.
"Én micsoda?"
"Én örülök, hogy együtt sörözhetünk. Ott lent. Gyere, induljunk. A bécsi Duna-szigettel már megint pontosan tudtad, hogy hová jöjjünk. Ez ma a szerencsenapunk."
Érdekes hivatkozások a történethez
Wiki Bécs történelmi tudnivalóival (német nyelven):
Rajz: Sandra Biskup
Szöveg: Simon Kovacic
