„Azt hiszem, most már eleget láttam” – mondta Sarah, majd kikapcsolta a TV-t és önkéntelenül kezébe vette az okostelefont – de rögtön félre is tette, sőt még fel is kelt, hogy olyan helyet találjon neki, ahol még csak nem is látja. Stefan a kanapén ült és bámulta a képernyőt, ahol az imént még a koronavírusról ontották a híreket.
Zágrábban földrengés volt, a székesegyház egyik tornya le is dőlt a mélybe. Egy 15 éves lány életveszélyesen megsérült, a kismamáknak pedig az újszülöttekkel kellett az utcára menekülniük. A környékbeli házak lakói a kijárási korlátozások ellenére kisereglettek az utcára, hogy a legszükségesebbekkel ellássák őket.
Nyitott szemmel és füllel
Ez már a második hét volt, amikor azt kérik, hogy mindenki maradjon otthon és kerülje a társadalmi érintkezést. A bécsi főpolgármester a híradó stúdiójában tisztes két méter távolságra ült a műsorvezetőtől, és még csak kezet sem fogtak. Rendőrautók járőröztek az utcákon és kék megkülönböztető jelzéssel és a hangszórókból játszott zenével köszönték meg a lakosoknak, hogy betartják a hatósági előírásokat. Akadtak olyanok is, akik nem tartották be az utasításokat, és néhányukat már meg is büntették. A lipicai lovakat sétálni vitték a Burg parkjában, amit ugyanúgy bezártak, mint az összes nemzeti fenntartású parkot. A bécsi önkormányzati közparkokat még nyitva hagyták, de a játszótereket nem. A várost sok helyen virágzó fák és bokrok borították. A tavaszi virágok vígan bújtak ki a földből, hiszen nyári meleg öntötte el a várost. Egészen addig, amíg a jéghideg északi levegővel visszatért a tél.
Meghalt az első bécsi is. A hírek szerint mindenek előtt a 65 év felettiek vagy a betegséggel élők vannak veszélyben. Az alig több, mint harminc éves Sarah és Stefan számára ezért éppen az volt érdekes, hogy hány éves korban haltak meg az emberek a koronavírustól, és hogy szenvedtek-e krónikus betegségben. A betegségről ugyanis még annyira nem lehet biztosat tudni, mondták még azok a szakértők is, akiknek ezt tudnia kell. Nem lehetett teljesen kizárni, hogy a vírus rájuk nézve is halálos veszélyt jelenthet.
Felfüggesztett napi rutin
A bárt, ahol Stefan tegnapelőttig dolgozott, már bezárták és már a levegőben lógott a felmondás. Még nem volt biztos, hogy a főnökasszony él a rövidített munkaidőhöz kapcsolódó állami járulék-átvállalás és bértámogatás lehetőségével. Sarah otthonról dolgozott. Egyelőre minden ment a régi kerékvágásban. A számítógép megtalálta a helyét a nappali asztalán, mellette egy füzet a munkaanyagokkal.
Stefan sokat nézte a tévét és a hálóba költözött, amíg Sarah dolgozott. Ő ment bevásárolni is, egyszer használatos kesztyűben és a szája elé tekert sállal, sőt ő is főzött. Naponta fekvőtámaszozott, vagy legalábbis minden napra ezt tervezte. Hosszasan befeküdt a kádba is. Olykor-olykor bement a nappaliba, hogy Sarah után nézzen és beszélgessen egy kicsit. Ilyen volt a mindennapi rutin már több mint egy hete. Már nevet is találtak erre: aranyhörcsög-mindennapoknak hívták, mert úgy érezték, úgy élik az életüket, ahogyan a kis rágcsálók a terráriumban élhetik.
„Kinézek egy kicsit” – mondta Sarah. „Kerülök egyet a biciklivel. Eljössz te is?” „Túl hideg van odakint.” Stefan átfordult a másik oldalára a kanapén és egy párnát tolta feje alá. „Még ma meg akartam próbálni, hogyan tudok maszkot varrni. Találtam is egy komoly leírást, már csak egy kis darab drótot kell keresnem.” „Minek?” „Hogy a maszk az orrnyeregre simulhasson.” „Jó erre az a sok műanyagba ágyazott drótocska, mint a mélyhűtő tasakokhoz szoktak adni és eddig sose használtuk? Végre értelmesen tudnánk használni ezeket is.” „Ez biztos jó lesz. Mondd csak, dolgozol ma még?” „Nem, már végeztem.” Sarah felkelt és Stefan melléfeküdt a kanapén.
„Ez az egész csak egy rossz álom, nem?” – mondta Sarah egy jó adag közös hallgatás után.
„Igen, elég őrült ez az egész dolog” – válaszolt Stefan.
„Olyan abszurd dolgok történnek. A szomszédban még a kormány is maszkban tette le a hivatali esküt! Az egész szlovák kivétel nélkül mind maszkban volt, az államelnök asszony pedig még a ruhájához is illő mintájút választott!”
Stefan döbbenten rázta a fejét, majd így szólt, miután megint hallgattak egy nagyot: „És azok a szegény kismamák Zágrábban. Éppen elég gondot jelent éppen most szülni, és erre most még a földrengés miatt az újszülöttekkel együtt ki kell költözni az utcára.”
„Mit gondolsz, hogy tudunk ezzel boldogulni?” – kérdezte Sarah.
„Fogalmam sincs” – mondta Stefan. „Egyszerűen csak elvagyunk.”
„A feje tetejére állt a világ. És nekünk megadatott az a szerencse, hogy megvan mindenünk, amire szükségünk van. Meleg van a lakásban, és van mit ennünk.”
„Egészségesek vagyunk … és itt vagyunk egymásnak.”
„Igen, igaz, itt vagyunk egymásnak.” Sarah elgondolkodott. „Alig két hete még nem voltam ennyire hálás ezért, mint ma. Emlékszel még, hogy azon bosszankodtam, hogy milyen későn jársz haza a munkából?”
„Igen, ilyen gyorsan változik a világ … Dugig volt a hely, patakokban folyt a sör. Ma már el sem tudom képzelni.” Stefan megköszörülte a torkát. „Sajnos még mindig nem vagyok teljesen biztos abban, hogy az utolsó műszakban nem kaptam-e el én is.” „Már két hét is eltelt, nem fertőztek meg. Egészséges vagy, csak egy picit sokat cigizel.” Sarah arcon csókolta Stefant és felkelt a kanapéról. „Eljövök én is. Útközben benézhetünk Nepomuk nénihez és megkérdezzük, hogy szüksége van-e valamire.” „Jó ötlet, menjünk is.”
Érintkezni tilos
Sarah és Stefan felöltözött, és a lépcsőházban lefelé menet becsöngetett az elő emeleten lakó Nepomuk nénihez. A néni már nyolcvanon is túl volt, járni is alig tudott és különben is jó ideig eltartott, amíg eljutott a szobából az ajtóig. Sarah és Stefan fülelt. Hallották a csoszogását és már várták a kérdését: „Ki az?”
Ma viszont még csak nem is kérdezett, hanem ajtónyitáskor olyan hangosan csörgette a kulcscsomót, hogy Sarah és Stefan kérdően egymásra nézett. Amikor Nepomuk néni kitárta az ajtót, a kivörösödött arcába és könnyes szemébe pillantottak. „Mi történt?” Stefan visszafogta Sarah-t, aki már elindult, hogy ösztönösen vigasztalva átölelje a nénit. „A lányom” – mondta Nepomuk néni Sarah szemébe nézve, majd hevesen zokogni kezdett. Sarah megint széttárta a karjait, hogy vigasztalja a nénit, Stefan pedig ismét visszafogta. „Tudom, nehéz.” Sarah feldúlt fájdalommal nézett Stefan szemébe, majd egy nagy levegővel leengedte a karját.
„Nepomuk néni, mi történt? Mondja csak el, de nyugodtan, egész nyugodtan, most mér itt vagyunk. A néni zokogva-tipegve csoszogott végig az előszobán. Sarah és Stefan lassan követték, persze betartva az ajánlott távolságot.
Jó kezekben
Nepomuk néni nem ült bele a karosszékbe, amibe különben szokott, amikor meglátogatták, hanem kiválasztotta a két ablak egyikét és kinézett a párkányról a Duna-csatornára.
„Most nem tudok leülni” – mondta a válla felett a szoba közepén megálló fiatal párnak. „A lányomat is megvizsgálták, és pozitív lett a teszt.” Nepomuk néni elhallgatott. „Éppen most tudtam meg.” A néni vett egy mély levegőt és megcsóválta a fejét. „Ma viszik a kórházba, és még csak meg se látogathatom.” Tovább ringatta a fejét. „A gyerekem kórházba kerül, én pedig ki sem mozdulhatok és nem is tehetek semmit.” A néniből kitört a zokogás, és a nagy megrázkódtatástól megszédült, majd lassacskán oldalra borult.
Sarah és Stefan hozzá rohant, hogy ne hagyja őt földre esni, és ez sikerült is. Mindkét karját fogva visszatámogatták a fotelhez. „Annyira sajnálom” – siránkozott. „Annyira sajnálom. Most meg még titeket is veszélybe sodortalak.” „Csak ne aggódjon, Nepomuk néni, boldogulunk. ne aggódjon.” Stefan egy pohár vizet hozott a konyhából, Sarah pedig egy sámlit tolt a néni lába alá.
Sarah jól érthetően és határozottan szólt hozzá: „Nepomuk néni, a lányán segítenek. Jó kezekben van. Van elég kórházi ágy, a legsúlyosabb betegeknek is elég. Nálunk nem mérgesedett el a helyzet, mert mindannyian összetartunk és támogatjuk egymást.” Nepomuk néni ezt hallva bólogatni kezdett. „Mi ketten, Stefan és én pedig most is itt vagyunk és segítünk ugyanúgy, mint eddig. Gondoskodunk magáról, nincs egyedül.”
A néni lehajtotta a fejét és megint sírni kezdett. „Csak legyen ennek jó vége. Csak legyen ennek minél hamarabb vége.” „Együtt túlleszünk ezen is” – mondta Stefan, kezében a pohár vízzel. „Pont úgy, ahogy Sarah is mondta. És amikor rendben túlleszünk mindenen, akkor a lányával együtt kimegyünk sétálni egyet a Duna-csatorna mentén, ahogy azt szereti.” „Igen” – mondta Nepomuk néni, „kimegyünk sétálni.” A néni megkönnyebbülve sóhajtott egyet, és így szólt először Sarah-hoz, majd Stefan-ra nézve: „Köszönöm”.
Hivatkozások a történethez
Angol nyelvű tájékoztató: Questions and answers regarding coronavirus and the CoViD-19-disease - City of Vienna
Duna-csatorna – wien.at térkép
rajz: Sandra Biskup
szerző: Simon Kovacic
